Rewrite the stars...(16+)

Rewrite the stars

Amikor az első defekt 8 évesen beüt (május 28):

A lábaim alatt tócsába gyűlt vízre összpontosítottam. Szorosan behunytam a szemeimet… „Nincs ott, nincs”.. Mantraként szajkóztam magamban a tagadást. Aztán kinyitottam a szemem, és valóban nem volt ott. Nyoma sem volt a lábamon lévő folyamatosan lecsurgó folyadéknak. Megkönnyebbültem. Az elmém újra becsapott, de legalább megúsztam az óvónő rosszalló tekintetét ezúttal. Már nem voltam olyan kicsi, hogy ne tudjam, bepisilni csak a rossz gyerekek szoktak, de azért velem is előfordult még néha. Ebből tudtam a rosszaságot bármennyire is próbáljuk magunkból kinevelni -hogy az óvónő néha minket is megdicsérjen- a rosszaság maradandó és én bizony rossz gyerek voltam. Anya is mindig ezt mondta. Főleg akkor, ha Lou-val beszéltem. A húgom alig 5 éves és egy igazi energiabomba már most, ám mivel kerekesszékben ragadt egy baleset során az anyu otthon tanítgatja, és emiatt azt sem szereti, ha Lou-t megpörgetem a székkel, ilyenkor mindig megszid, korhol. Az anyu nagyon szép nő, de amióta Lou-val balesetet szenvedtek az arcát elcsúfítja egy vágás. Apu nagyon szerette anyut, de egy ideje elment. Anyu azt mondja apu szerencsét próbálni ment, mint a mesékben a főhősök. Én azt mondtam anyunak, hogy a mesék főhősei szerencse próbálásuk során mindig elvesznek egy szép lányt. Anyu erre elsírta magát, én azonban nem értettem miért, végig őt tartottam apu királykisasszonyának. 

-Óvó néni, Mina megint bepisilt!-ennyi elég is volt, hogy újra figyelni kezdjek. Reméltem, hogy a másik Mina nevű kislányról beszélt, elvégre én biztos voltam benne, hogy nem pisiltem be, de sajnos rám mutatott.  Lenéztem a piros harisnyás lábaimra, a folt újra megjelent és nagyobb volt, mint amikor utoljára láttam.

Nem értettem, hogy hogyan lehet, hogy ők látják, pedig az előbb eltüntettem. Újra becsuktam a szemeimet hátha újra eltűnnek. Erősen koncentráltam, de a nevetés szörnyen kizökkentett. Meredten bámultam a foltot. Az óvónő csalódottan pillantott rám, aztán kivezetett a teremből, a többiek arca undorral, megvetéssel volt tele, mások még mindig nevettek.  

Kint aztán levetkőztettek. Mrs. Park letörölte a lábaimról a ragadós vizeletet. Pironkodva lehunytam a szemeimet, nagyon rosszul éreztem magam, amiért újfent rossz voltam. Aztán ütés hangját hallottam.. Mrs. Park lapátkezei lesújtottak gyenge, törékeny gyerek testemre egyszer, majd még egyszer. Mire végzett, már rég elsírtam a könnyeim felét.  A délután további részét büntiben töltöttem. A büntető szobában nincsenek játékok, nincsenek képes könyvek. Szerencsére volt ott még 2 gyerek rajtam kívül. Az egyikőjük körbe-körberohangált, a másik csendesen üldögélt. A csendeset választottam. Leültem mellé, mire ő hátrább húzódott. Szorosan felhúzta a lábait, fekete haja a szemébe lógott, nem volt az a tipikus szép fiú, de nagy, mosolygós szemei miatt imádnivalónak találtam. Leülve eszembe jutott sajgó fenekem, amelynek hangosan feljajdulva adtam hangot. A fiú kíváncsi tekintetére szúrós nézéssel válaszoltam.  Felvonta szemöldökét, majd elvigyorodott:

-Tegnap én is kaptam. Te mit csináltál?

-Semmit-szorítottam össze a számat dacosan. Nem akartam bevallani mi is történt. Ő idősebbnek is látszott nálam, már pedig a nagyobb csoportosok mindig kis pisisként bántak velünk, kisebbekkel.

-Jó, akkor tartsd meg magadnak a titkodat. Én meghúztam egy lány haját, elvettem a játékait, és végül kibuktattam- ecsetelte nagy hőstetteit. Nem szólaltam meg, anyukám szerint a bajkeverőkkel vigyázni kell, mert általuk magunkat is nagy bajba keverhetjük.

-Na, mondj már valamit.

-Anyukám szerint… Nem jó idegenekkel szóba elegyedni-mentettem ki magam.

-Hát, rendben.. Sungjae. Yook Sungjae-emelte ki a vezetéknevét. Még mindig nem szóltam egy szót sem.

-Oké, akkor találgatok. Elektra? Solange? Camille? –mondott egyre furcsább és furcsább neveket, amelyektől lágy mosoly terült szét az arcomon.

-Ezeket a neveket honnan vetted? –érdeklődtem óvatosan.

-Apa Bond rajongó, most néztük meg huszadjára a Casino Royale-t. Egy kicsit unalmas már, mi anyuval jobb szeretjük a meséket, de apa szerint egy férfi nézzen csak Bond-ot.  Szóval Honey a neved? –nevetett rám ragyogó mosolyával. A mosolya szebb volt, mint a csillogó szemei.

-Mina. Shin Mina. Nem ismerem a Bond filmeket.. és nem húztam meg senki haját, nem buktattam ki senkit. Én.. valami mást csináltam-húzódtam el, éreztem, ahogy újra úrrá lesz rajtam a sírás. Az első könnycsepp után megjelent a második, a harmadik, majd a sokadik. Sungjae-ra nem mertem nézni, kínosnak találtam, hogy előtte sírok. Apró kezeimre ekkor egy másik kéz került. Sungjae óvatosan simogatni kezdte a kezeimet. Nem csitított, nem próbált megnyugtatni, hagyta, hogy sírjak.

-Anyu azt szokta mondani, hogy várni kell a szivárványra, de addig el kell viselnünk az esőt. Nem tudom mit is akart ezzel mondani, de mindig akkor mondja, ha sírok. Mármint nem én, hanem az öcsém, én nem sírok, mert már túl nagy vagyok hozzá. Apa azt mondja a lányokat, akik sírnak meg kell vigasztalni, de úgy érzem, én abban nem vagyok túl jó.  Ha nem haragszol, inkább csak fognám a kezed…- mentegetőzött hosszasan, habár nekem ez a kézfogás is új volt, az anyu sosem vigasztalt, ha sírtam, gyógyszereket adott általában. Azt mondta az ő fájdalmát eltüntetik, nekem miért ne segítene?

 -Csak ne sírj, kérlek.. Nem tudom mit kell tennem, ha sírsz. Nem értek a lányokhoz, mind furák és akkor a legijesztőbbek, ha sírnak- hangja egyre kétségbeesettebbnek hangzott, a könnyeim felszáradtak szép lassan, ahogy nevetni támadt kedvem látva az aggódását.

 -Te kinevetsz?- húzta el a száját, gyorsan nemet intettem, mert féltem, hogy elvesztettem az első barátjelöltemet.

 -Nem haragszom, csak ugrattalak-terült el csibészes mosoly az egész arcán.

 A nevetése végül átragadt rám is, a nap végére mindketten nagy mosollyal töltöttük el a büntiben leült órákat, míg vártuk az anyukáinkat. Védszövetséget alkottunk, amelynek ő volt a kezdeményezője, én pedig a lelkes csatlakozó az ötlethez. Kifundáltuk, hogy minden évben ezen a napon összeülünk csak mi, és elárulunk egy-egy titkot magunkkal kapcsolatosan, elvégre a bünti indoka is titok volt, de a nap végére bevallottam a pisis incidenst.. Sungjae meglepően megértőnek bizonyult, és kiderült, hogy a szagok miatt már a legelején tudta mi történt.

Ő volt az első barátom, az első, akiről úgy gondoltam a cikis eseteim ellenére is ki fog mellettem állni, és aki az esetlenségével is képes mosolyt csalni az arcomra. Olyan mosolyt, amelyet csak a húgomnak mutattam eddig meg, amikor játszottam vele.

Második defekt, avagy 19 évesen képzelt barátot tartani ciki?:

Sungjae szemszöge:

Ahogy iskolába küldtek minket Mina és én mindent megtettünk, hogy újra megleljük egymást. Mina rendkívül zárkózott, sírós kislány volt, de minden alkalommal, ahogy egyre többet és többet láttam belőle, úgy láttam őt egyre lenyűgözőbbnek és csodálatosnak.  Ő ott volt nekem, én pedig ott voltam neki. Sorra osztottuk meg egymással a nevetséges, de olykor igencsak fájdalmas titkokat. Megtudtam, hogy az apjáról azt hitte visszatér hozzájuk, de rá kellett döbbennie, hogy elhagyta őket, és hogy soha többé nem fogja viszont látni. Mina ezek után szörnyen kiábrándult a srácokból, kis híján belőlem is, mígnem rájött, hogy engem elveszíteni ugyanolyan veszteség lenne, mintha a máját adnánk el Ebay-en.  Én voltam az első, aki hallott az anyja gyógyszer-mániájáról. Ő pedig az első, akinek elmeséltem, amikor apám először megütött. Elválaszthatatlanok voltunk, egészen a gimi első évéig. Ugyanoda adtuk be a jelentkezést, csak más szakra. Mina-nak új barátai lettek. Aztán egy nap beállított élete legszebb hírével, és egyben életem leggázabb hírével.

 Összegyűltünk a régi ovink előtt egy cseresznyefa alatt. Hoztam az ovis takarómat, ő pedig az övét, arra telepedtünk le mindketten. A hangulat másabb volt, mint amilyen általában szokott lenni, de nem gyanakodtam semmire. Úgy tűnt fontos titkot akar megosztani velem, és nem tudta, de én is fontos titkot akartam rábízni. Valami olyasmit, amire egy pár éve jöttem rá, de mivel Mina szeszélyes és a hangulatingadozásai is azok, így vártam a megfelelő pillanatot, ami sosem jött el. Úgy döntöttem ez lesz az én pillanatom.

-Kezdd te!-adtam meg neki a kezdő löketet, reméltem, hogy minél hamarabb én következhetem, leleplezhetem önmagam előtte.

-Nos, rendben. Az én titkom a következő: Úgy érzem… életemben talán először szerelmes vagyok valakibe, és úgy gondolom, hogy az illető is hasonló érzéseket táplál irányomban- nagyot dobbant a szívem minden egyes szavára. 7. óta erre vártam, és most végre megtörténik. Kábultságomból Mina zökkentett ki:

-Te jössz. Milyen titkod van mára nekem?-nevetett fel lágyan csilingelő hangján. Imádtam. Az egész lényét, őt magát, mindenét.

-Csukd be a szemed!-kértem. A megszokott lazaságom elveszett, a hangom elcsuklott. Zavarom akkor hágott a tetőfokára, mikor Mina valóban behunyta a szemeit. Ez volt az első alkalom, hogy zavartalanul megcsodálhattam azokat a rózsaszín ajkakat, amiket többször felidéztem álmaim során.  Lassan közelítettem, korántsem voltam biztos a dolgomban, de egy ideje erre vágytam és úgy látszott Mina is pontosan erre vágyik. A szívem hangos dobogásával dacolva kezembe vettem az arcát, végigsimítottam a fényes sötét tincseken, a füléhez hajolva a következőket suttogtam:

-Mindig szerettelek, Min- a következő pillanatban már az ajkam az övén volt. Áfonya és eper ízét éreztem, még többet és többet akartam belőle. Átléptem egy határt, amelynek átlépésére rég vágytam. Most meg nem bírtam magammal. Mint szomjazó a sivatagban, aki déli bábot lát, úgy kapaszkodtam belé, mintha nem lenne se holnap, se ma. Kezemmel a haját simogattam, beletúrtam a sötét tincsekbe, mire barackos illat csapta meg az orromat. Ziháltam, mire elszakadtam tőle, levegőre vágytam, ugyanakkor addig akartam csókolni, míg belefulladok a csókunkba.

 Olvadoztam, a pillanatot tökéletesként éltem meg, és a legkedvesebb emlékeimmé nyilvánítottam ezt a mámoros mozzanatát az életemnek. A mámor helyét, az édes ízt rövidesen felváltotta a kesernyés, fojtogató íz: az igazság és a realitás gyötrelmes íze.

Ránéztem az arcára, és láttam rajta mindent, amit egy csók után nem kellene látnia az embernek: zavar, fájdalom, megbántottság, düh. Az a fajta düh, amitől elvörösödsz, és ami hirtelen kirobban a mellkasodból. Próbáltam menteni a menthetőt:

-Sajnálom. Azt hittem…

-Hogy tudtad…? Sungjae.. járok valakivel- a fájdalom ezúttal engem öntött el. Biztos voltam benne, hogy a szerelmem viszonzott. Sosem láttam egy sráccal sem. Velem volt a szünetekben, mert mi egy csapat voltunk. A védszövetség összekötött minket. Ha bántotta bárki is, velem gyűlt meg a baja. Nem hagytam, hogy szekálják.

-De hát, sose láttalak senkivel -kezdtem dühös lenni. Nekem ő volt az első, mindenki elé helyeztem a boldogságát.

-Mert JiSoo-t csak nemrég ismertem meg. Elhívott az év végi bálra, mikor bevallotta, hogy tetszem neki-tűrt egy tincset gyorsan a füle mögé, idegesített ez a pironkodó mozdulat- Elloptad… az első csókom. Azt a csókot, amit neki szántam. Hogy tehetted ezt? Mindent elrontottál.. MINDENT!- fakadt ki, miközben egyre hangosabban és egyre dühösebben beszélt. Nem értettem egyet vele, éreztem, hogy neki is jelentett valamit ez a csók.

-MINDENT? 6 éve támogatlak! 6 éve én vagyok a testőröd, a barátod, a legfőbb bizalmasod... Ez nekem is az elsőm volt. Nem csak te vesztettél el valamit, ami eddig a tiéd volt, hanem én is. Azt hittem a megfelelő embernek adom, olyannak, aki szeret, és akit viszont szeretek, DE TE CSAK A GYÓGYSZEREKET ISTENÍTED, MINT ANYÁD, AKIT FAKÉPNÉL HAGYTAK EMIA…-ekkor ütött meg. A tenyere nagyot csattant az arcomon, megrendülten figyeltem, mintha külső szemlélő lennék a barátságom elvesztésében. Mina is átlépett egy határt, egy kicsit súlyosabbat, mint amit én hagytam magam mögött a csókommal.

-Min… Én sajnálom. Nem kellett volna.. Hová mész? Min!- felkapta a cuccait. Alakja tovasuhanó árnynak tetszett a sötétben. A szívem összetört darabjain lépkedett magas sarkain, én pedig az ő sebzett, összeragasztott szívén ejtettem újabb sebet, talán akkorát, ami ezen a szíven már nem is fért el..

Pár héttel később az eszemet vesztettem. Mina nem beszélt velem, valósággal került, ha közel mentem hozzá, ő távolodott. Az új barátja egy olyan macsó volt, akinek nagyobb volt az egója, mint a felhalmozott izom a karján. Nem hagyta, hogy Mina bármilyen férfi neművel is kapcsolatot létesítsen, többször láttam, ahogy erőszakot alkalmazva  megszorította a kezét úgy, hogy közben elfehéredtek az ujjpercei. Mina napról napra egyre szomorúbb lett, egyre távolabbinak tűnt attól a nőtől, akit úgy megszerettem. Az utolsó löketet a bál előtti egy hét adta meg. Követni kezdtem Mina-t hazafelé, miután az osztálytársai beszámoltak pár érdekes tényről, 2 napig folyamatosan figyeltem, ahogy JiSoo vadul ráveti magát az utcán, és cseppet sem gyengéden kierőszakolja magának mindazt, amire vágyik. Mina-ban pedig az ellenkezés halovány szikrája sem volt meg, mindig engedett. A 3. éjjelen nem bírtam tovább, léptem.

Mina szemszöge:

Újabb éjjel. Kezek a csípőmön. Forró lehelet a nyakamon. A tudatalattim hangosan sikoltozik a megalázottság, kihasználtság ellen… De nem teszek semmit. Ahhoz túlságosan mélyen vagyok már. Elzárkóztam egy olyan helyre, ahol több fájdalom nem ér. Megadtam magam, ahogy anya, miután apa elment. Vajon, ha nem megy el, most jobb helyzetben lennék? Ha Sungjae nem vall szerelmet, akkor minden máshogy alakul? Kezek kúsznak végig a combom belső felén.. A könnyeim égetik a szememet. Nem zokogok fel, nem sikoltok, csak hagyom lecsorogni őket. JiSoo a falnak nyom. Keményen. A fájdalmat nem érzem, túl kábult és zsibbadt vagyok. Aztán meghallom.. Csak egy halk, vékony sikoly. Távoli, de ismerős. A húgom hangja. Felkapom a fejem. Jeges rémület vesz rajtam erőt. A zsibbadtságnak nyoma sincs. Lou bajban van! Próbálom lelökni magamról JiSoo hatalmas, rám nehezülő testét.. Egyre csak harcolok ellene mindhiába, míg a húgom tovább sikoltozik. Egyre hangosabban, egyre szívet tépően. Meg kell mentenem! MEG KELL MENTENEM! LOU!  Csattanás hallatszik. Az arcom forróvá válik azon a helyen, ahol megütött. Az utca homályossá válik a tekintetemnek. A következő ütéstől a földre zuhanok. Fekszem, moccanni se tudok. Kétségbeesetten formálja az ajkam a „Segítség” szót, de hang nem jön ki a torkomon. Nem tudom megmenteni Lou-t… Se az anyámat, és magamat sem. Mindenkit cserbenhagytam, kezdve önmagammal a listát és nem hibáztathatok mást. A saját hibám okán feszengek most a földön összetörve. Távolról dulakodás zajait veszem ki. Talán mégis van remény? Megmentik Lou-t? A húgom… a húgomnak segítség kell. Utolsó, ébren töltött pillanataimban egy magas sötét alakot táncol a szemeim előtt, aki lehajol hozzám, aztán elnyel a sötétség, én pedig készségesen elveszek benne.

-Mina? Mina, kelj fel! Francba…-érkezik a távoli hang. Édes, búgó mély hangja van, és biztonságot sugárzó, meleg ölelése. Aztán hirtelen minden előtör az emlékeim közül: a húgom, a dulakodás… Erőlködve nyitom ki a szemeimet, szőke haj tolul az arcomba, nem látok tőle semmit. Szipogást hallok, hamarosan pedig könnyek csöppennek az arcomra. Ahogy elhajol tőlem a szöszke fej, megpillantom Sungjae-t, először látom sírni. Szorosan magamhoz rántom, erősen kapaszkodok belé, mint fuldokló a mentőmellénybe. Egy ideig nyugodtan ölelem, aztán zokogni kezdek, hangosan. Kiadva magamból mindazt, amit a távozása után elnyomtam és mélyre temettem magamban. Sírok magamért, a húgomért, akit én nem tudtam megmenteni, a gyógyszerfüggő anyámért, az elvesztett barátomért, mindenért…

-Hol van? Hazavitted?-nyögöm a szavakat. Sungjae a hajamat simogatja, próbál csitítani.. Nem hagyom magam..

-Sungjae..Hol..van?

-Sshh, már vége van. Nem fog többet bántani, megígérem. Nem hagyom, hogy újra hozzád érjen, érted? Soha többé.. Vége..

-Lou.. Látnom kell… Sikított. Nem tudtam megmenteni, Sungjae… Nem tudtam.. A húgom… A húgom egyedül küzdött. Megmentetted? Sungjae, mondd, hogy megmentetted- újra egyre kétségbeesettebb leszek, dadogni kezdek, egyre nehezebben veszem a levegőt. Sungjae szavai nehezen jutnak el hozzám.. Magyaráz valamit egy régen történt halálesetről, szólni akarok, hogy engem ez nem érdekel, hogy beszéljen a húgomról… Lou nevét hajtogatom újra és újra. Azt akarom, hogy megöleljen, hogy a lágy barna csigáival játszhassak, hogy befonhassam a haját, hogy megsimogassam a buksiját és megcsipkedjem a ragyogó kis pofiját… Valaki üvölteni kezd, szaggatott, nyers, vad velőtrázó sikoly terjed szét a levegőben. Sungjae szorosan tart, míg a testemet feleszi a fájdalom, egyre nagyobbat dobva rajtam. Reszketek, remegek. A testem ide-oda hánykolódik. Küzdök ellene, de már nagyon régen nem vagyok önmagam. A szavak ismétlődnek a fejemben: „Meghalt”… „Nem tudták megmenteni... Túlélő vagy… annyira sajnálom, Min”.

Sungjae szemszöge:

Miután Mina összeesett, hazavittem. Akadozva vettem ki, hogy a kishúgát keresi, Lou-t, aki évekkel ezelőtt meghalt egy balesetben. Anyától tudtam meg pár hónapja.. El akartam mondani Min-nek, de nem találtam a megfelelő alkalmat. Nem nekem kellett volna elmondanom neki. Az ajtót kinyitva füst szag csapja meg az orromat, és alkohol. Minden bűzlik… Min-t leteszem a kanapéra, hogy megkeressem az anyját… A fürdőben találok rá. Egy képkeretet és egy palacknyi piát szorongat a kezei között. Látom, hogy be van nyugtatózva... Egy szempillantás alatt elönt a düh, de próbálom visszafogni magam:

-Hazahoztam Min-t. A lányát.

-A lányom.. meghalt…-ejti a szavakat nehezen forgó nyelvvel.

-Ez nem igaz. A lánya él, és maga..MAGA hagyta, hogy ilyen mélyre süllyedjen. CSERBEN HAGYTA A LÁNYÁT! IGEN, EZ TÖRTÉNT! Anyának meri magát nevezni? Mert én csak egy lecsúszott alkoholistát látok, aki hagyja, hogy a gyerekét megerőszakolják a házuk előtt-véreres szemei felnyílnak. Döbbenetet, és hitetlenkedést látok a szemeiben.

-Mit tudsz… te? –veti oda a szavakat.

- Mindent tudok. Tudom, hogy a férje elhagyta, és azt is, hogy Lou halálát nem tudták feldolgozni. Ön az alkohol és a drogok függőjévé vált, és hogy ne kelljen Min-nek magyarázkodnia elkezdte őt is gyógyszerezni. Ha a rendőrség megtudná, hogy mit tett, a rácsok mögött találná magát, tudja miért nem tesznek feljelentést a szomszédok? Mert nem akarják, hogy Min még Önt is elveszítse, DE Min már nem 5 éves. Bármikor elmehet innen, és én mellette leszek, hogy támogassam, amikor elég erős lesz, hogy elmenjen. Mert szeretem a lányát. Elvesztette Lou-t, Min-t is el akarja? –az anyja sírni kezd, keservesen, és egy kicsit megsajnálom, amiért ilyen kemény voltam vele, mivel a története egy részét értem.

-Mit csináltál? MIT TETTÉL, SUNGJAE? –viharzik be Min a fürdőbe. Próbálja megnyugtatni az anyját, aki talán életében először figyel fel lánya elkínzott vonásaira.

-Mondja meg neki Ön… Tudja, hogy nem az én dolgom elmondani Lou történetét… MONDJA MEG AZ IGAZAT!

-ELÉG! Hagyd békén! Nem látod, hogy reszket? Anya, anya!-kiabál, de az édesanyja valahol máshol jár, talán éppen újraéli azt a napot, vagy az elmúlt éveket. Aztán megszólal, hangja fájdalommal teli:

-Min. Lou.. Az édes kis Lou..Annyira sajnálom. Sajnálom, el kellett volna mondanom, de nem tudtam. Ő volt a mindenünk. Miután apád elment, ő volt a szíve-lelke a családunknak, és azon a napon is ittam.. Jártam a rehab programra, de egyre kevesebbszer, újra belesüppedtem a depresszióba, és aztán… Elküldtelek titeket. Ki akartad venni a kezemből az üveget, de nem hagytam neked. Kimentetek játszani… Aztán visszajöttél egyedül… Labdázás közben a húgodat… elgázolták… Véres ruhákban jöttél haza.. Egész este hánytál a sokktól. Annyira sajnálom. Sosem fogok megbocsátani magamnak.

-Folytassa!

- Elhitettem veled, hogy a húgod él, hogy csak kerekesszékbe került. Sokáig tartott, de a gyógyszerek után nem hoztad fel többet, egy ideig még bepisiltél és rémálmok gyötörtek, de aztán mélyen eltemettük, hogy a húgod... –nem tudta befejezni a mondatot.

-Nem…nem..NEEM!- kiabált az anyja és köztem. Két keze vadul szántotta a haját, a lábai feladták a szolgálatot. Az anyukája mellett landolt, dühödten csapkodta a földet. Leguggoltam mellé, és a karomba húztam, vad, rögeszmés arckifejezéssel püfölte a mellkasom. Nem fogtam le a kezét. Jogában állt kiadni mindazt a feszültséget, dühöt, szomorúságot, amit érzett. 1 órával később nekidőlt a mellkasomnak, elernyedt.

-Hogy hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgaink?-szólalt meg az anyja később. Nem válaszoltam. Mindketten megtörtek. Azt a léthazugságot, amiben éltek, az árnyak és az eldugott fájdalom, most minden egyszerre zuhant rájuk, hogy eltiporja őket, de tudtam, hogy ezúttal elég erősek lesznek ahhoz, hogy megbirkózzanak vele.

2 évvel később:

Ugyanott ültünk. A fánk alatt. Min a 2 év alatt végre kezdte feldolgozni a múlt eseményeit, az anyukája pedig újra elment a rehabra, hogy ezúttal véglegesen kiűzze az életéből az italt, és a gyógyszereket. Egyre többször sétáltak el közösen Lou sírjához, gyakran beszélgettek vele, mert így egyszerűbb volt nekik a gyász feldolgozása. Mindent elölről kellett kezdeniük. Köztük a kettejük kapcsolatát is. Habár Min először ellenségesnek bizonyult, ma már egyre könnyebben engedte közel magához az anyukáját, aki nem adta fel, és kitartóan közeledett a lányához, mivel rájött csak ő maradt a számára. Most ő jelentette számára a világot. Ami engem illet, teret adtam a gyász feldolgozásához, a kapcsolat megerősödéséhez az anyukája és közte, de nem adtam fel. Tudtam, hogy egy nap kilépek a baráti zónából és ledobom magamról szorító béklyóit, de eltelt egy év, majd még egy. Min nem közeledett. Láttam srácokkal lógni, rendes srácokkal, akik királykisasszonyként bántak vele, de mindegyik kapcsolat csak egy-két hónapig tartott. Nem tudta magához közel engedni a srácokat JiSoo után. Velem egyre többször beszélt, beavatott a titkaiba, elmesélte, hogy érez.

-Ma én akarom kezdeni.. A titkot-a szeme mosolygott. Imádtam azokat a szemeket.

- Hát, akkor hajrá, csapj a lovak közé-mosolyogtam rá, hogy érezze nincs mitől tartania. Bármit mond, én mellette fogok állni és megvédem, ha kell.

-Szeretném felolvasni a kreatív írás órán írt jegyzetemet. Így hangzik: „Vannak pillanatok, amik megérintenek minket. Emberek, akik szívünk tengerpartjának homokos vidékén otthagyják lábnyomaikat. A lábnyomok, amikkel egyre közelebb táncolnak szívünkhöz, de talán a homokban ezek a nyomok még nem annyira kivehetőek, így rejtve maradnak előttünk. Ezért nem vettem észre azokat a lábnyomokat, amiket Te ejtettél, amikkel egyre közelebb táncoltál hozzám, és amikkel Te lettél számomra az egyetlen biztos pont. A talpaim bizton állnak a talajon, hála a nyomaidnak. Te tettél azzá a mosolygós lánnyá, aki ma vagyok. Egy csoda vagy, nem vettem észre, de el kell mondanom, a nyomaid mélyen bevésődtek a szívembe. Szerelmes vagyok…A legjobb barátomba, és ez a legszebb dolog, amit valaha éreztem.”

-Úristen… Te most szerelmet vallottál? Mármint komolyan? Bye-bye barátzóna! Itt jövök felelősségteljes barátszerep… Azonnal gyere ide, Shin Mina!-kaptam el a derekát, aztán megcsókoltam újra és újra. Nem tudtam betelni vele. Nekem ez volt a nagy betűs PILLANAT, amikor a csillagok átírták kezdetektől összefonódó sorsunkat…

Vége