Változás az életünkért...

Change for our life...

Jonghyun szemszöge: 

Megint kiabál.. A hangját már meg sem hallom, elnyel mindent a kimerültség. Az ajkai mozognak, egyre csak beszél, válogatott szitkokat vág a fejemhez ezen a héten harmadjára. Lehajtom a fejem, és kieresztek egy mély sóhajt. Mikor lesz ennek vége?

- Figyelsz rám egyáltalán? Kérlek, próbálom megbeszélni azt, ami történt-figyelek rá, de nem tudok tenni semmit. Mérges rám, ezt tudom és éppen olyan jelenleg, mint egy robbanó vulkán. Alig estem be az ajtón és ez fogad. Mit követtem el, hogy ezzel kell foglalkoznom este?

- Sajnálom-próbálom nem felhúzni, védekezek, igazat adok neki, hátha halogathatjuk azt, ami ott lóg a levegőben… Mindketten tudjuk, hogy ennek hamarosan vége.

- Nem figyeltél, igaz? Már megint csak a munka, a koncertek, a haverok. Rám mikor jutott utoljára időd?-félek, ha megmondom neki, hogy hány napja nem voltunk együtt még jobban kiakad, de nem is mondhatom azt, hogy nem tudom. Ezzel is csak egy megállíthatatlan lavinát indítanék az útjára és akkor hajnalig itt maradunk a konyha közepén, ami a civakodásaink örökös színhelye.

- Ne ma, rendben? Holnap mindent megbe..-kezdek bele a védőbeszédembe, amit arra használok, hogy kikerüljem a csapásait. Nem bírom tovább elviselni azt, ahogy kezel engem.

- Holnap? Holnap van a fotózás napja, és az interjú. Elfelejtetted, igaz? Holnap sem fogjuk megbeszélni, mert nem is akarod-haragból szomorúságba csap át a hangja. Miért cseszek el mindent, ha róla van szó? A koncertek, az interjúk.. Minden rendben megy, ha hibázok, akkor kijavíthatom egyszerűen, ha viszont vele kapcsolatban hibázok, akkor egyre mélyebbre süllyedek a szemében és fogalmam sincs, hogy másszak ki a gödörből.

- Meg fogjuk beszélni, ígérem. Sajnálom-lépek egy pillanatra közelebb hozzá, hogy engesztelőn megszorítsam a kezét és puszit nyomjak az ajkaira. Hátrál egy lépést, majd elfordul. A szemében megbántottság és zaklatottság elegye. Nem bírom tovább nézni, hogy én tettem őt ilyenné. Megfordulok, és magára hagyom őt. Ennyit arról, hogy minden rendben lesz ma. Leülök az ágyra, ő nem követ. Ma sem alszunk együtt és ez megint az én hibám. A konyhából fojtott sírás szűrődik be. Már megint sír. Szeretnék kimenni, a karomba kapni, és megvigasztalni, hogy minden rendben lesz köztünk, de tudom, hogy előttem csak felkapná az álarcát megint, amit csak ilyenkor dob le. Ezúttal sem megyek ki hozzá. Lassan a sírása mindennapossá válik számomra. Minden elfojtott szipogásnál magamat szidom. Azt hiszi, nem érdekel mi van velünk, pedig nagyon is, de túl önző vagyok, hogy elengedjem a kezét, amit szorosan fogok. Néha fejben elengedem őt, próbálok megbarátkozni a gondolattal, de aztán sosem tudom kimondani, hogy vége, legyen ennyi elég. Fogalmam sincs miért, mert ő néha maga a gyötrelem. Apróságokon veszekszünk, aztán összegyűlik valami gigantikus naggyá a dolog, és végül törés, zúzás lesz a vége. Próbáltam már minden módszert, hogy megbékítsem. Vettem virágot, ékszert, meghívtam az anyósomat hozzánk. A virággal nem mentem sokra, kivette a kezemből és beletette egy vázába, 1 nappal később összevesztünk, a virág a kukában végezte, az üvegváza szilánkokra tört. Ahogy felszedegette a szilánkokat, a talpát megsebezte, élénkvörös vércsík folyt végig a kezén, ahogy odakapott. Nem vihettem be a kórházba, fel kellett hívnom az egyik haveromat, hogy vigye be, mert koncertünk volt a bandával és nem tudtam lemondani. Megcsókoltam a feje búbját és Haeyoung-ra bíztam. Azt mondta nincs semmi gond, még mosolygott is.

Az ékszerrel ki akartam engesztelni azért, hogy nem tudtam elvinni és magára hagytam. Rossz hangulatában volt, a munkában megint kiszúrtak vele. Tudom, habár nem mondja.  Megkérdeztem mi történt ma, lágyan kezdtem, hogy minden rendben legyen, de aztán azt mondta, hogy semmi. Hazudott nekem, így újra rákérdeztem, de ugyanazt a választ adta. Azt mondtam nem hiszek neki, tudom, hogy hazudik. Ha nem mondom ki azokat a szavakat és békén hagyom, akkor nem történt volna az, ami. Az óra, amit vettem a földön végezte, azt mondta nincs rá szüksége és ne vegyek több haszontalanságot, amire nincs is szükségünk.

Mikor az anyósomhoz fordultam segítségért, egyszerűen csak kiakadt. Mármint mosolygott és az anyósom előtt tartotta a látszatot, hogy minden rendben van, de amint kettesben maradtunk és hozzáértem, elhúzódott.  Hozzám vágta, hogy miért kellett meghívnunk egy hétre, és hogy mit mondtam neki, de nem tudtam mit mondani. Neki is érzékelnie kellett a problémákat, nem lehet, hogy csak én érzem azt, hogy lassan egymáshoz szólni sem merünk. A végén ideges lettem, és kiabáltam vele. Nem bírtam tovább. A szobánkban lévő kanapéra költözött át. Ideges voltam, így nem mentem oda hozzá, hogy magam felé fordítsam és bocsánatot kérjek tőle. Elaludtam, majd a szipogásra ébredtem. Kinyitottam a szememet, hogy megnézzem, mi van vele. Ott ült az ágy szélén, akár egy kísértet és a fényképalbumot lapozgatta, amiben a képeink voltak. Az első randinkról, az első karácsonyunkról, Valentin nap, bulik, családi rendezvények, stb. Borzalmasan éreztem magam, ahogy elnéztem. Az éjszaka új meglátásba helyezte őt előttem. Fogyott, észre sem vettem, de az alakja vékonyabb lett. Az ujjai, a dereka, az egész lénye haloványnak, megfoghatatlannak tűnt ezúttal. Mi történt velünk? Hova tűntek a boldog percek?

Myunghee szemszöge:

Újabb kemény nap a melóhelyen. Ideges vagyok. Remegek. Már most haza akarok lépni, habár még nem történt semmi. Minden csendes, a kollégák a szokásosnál is halkabbak. Besétálok a terembe, leülök a gépem elé, hogy neki kezdjek a munka oroszlán részének. Fel akarom hívni őt, de nem tudom, mit mondjak és tudom, hogy nem érne rá, mivel egy hete otthon sem volt a munka miatt.

- Myunghee, a főnök hívat. Extra dühös, úgyhogy jobb, ha vigyázol-suttogja a barátnőm egy másik gép mellől. Fáradtan pislogok fel.

-Rendben, megyek, addig tartsd a frontot itt-válaszolok és felsétálok egy emeletet, hogy teljen az idő. Mire felérek, fordulnék is vissza. Bekopogok, bent egyedül találom. Az ajtótól 3 lépésnyire állok meg. Nem merek közelebb lépni.

A főnököm a szokásosnál is idegesebb.

- Nem adtad le időben az anyagot. Mi van veled? Rád bíztam a témát és te idejössz ezzel a firkálmánnyal, ami egy kalap szart se ér. A szerelemről kellett volna írnod és a párkapcsolatokról, tudod te egyáltalán mi az? Voltál az? Mert ez itt egy megkeseredett vénkisasszonytól származik. Hol vannak az érzések? Vannak olyanjaid, Myunghee? Vagy teljesen kihaltak, miután a szakításunk után összeálltál azzal a pipogya alakkal? Tehetséges író vagy, Myunghee, a lap egyik legkedveltebb írója, az olvasók imádnak, mert megragadod az embereket, mint ahogy engem is annak idején-közelebb lép. A kezem remeg, hátrálok, de gyorsabb nálam. Elzárja az utat előlem. Nem tudok menekülni.

- Mondd csak! Boldoggá tesz, törődik veled? A francba, szereted őt annyira, mint amennyire engem?-nem válaszolok, ez nem ide tartozik. Nekem nem kellene ezeket hallanom és a szívemnek nem kellene kételkednie a válaszokban. Az arcomra kiülhetett a bizonytalanság, mert megragadja a kezemet:

- Tudom, hogy nem vagy boldog. Nap, mint nap látom az arcodat ebben az épületben. A szemeid vörösek a sírástól, összezuhantál teljesen. Már a munkában sem hozod a teljesítményedet. Nézz a szemembe és úgy mondd, hogy ez nem igaz!-vágja a kezembe a kinyomtatott firkálmányomat. Tudtam, hogy borzalmas, de képtelen voltam jobbat írni. Kimerültem, állandóan veszekszünk és most valaki itt áll és azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nem, ez őrültség. Nem hibáztathatom Jonghyun-t, megtesz mindent azért, hogy nekem jó legyen. Fontos vagyok neki, nem? Annak kell lennem, különben nem lenne velem. Persze, a múltkor veszekedtünk, de ez minden kapcsolatban megtörténik. A szemembe könnyek gyűlnek, elfordulok, nem akarom, hogy így lásson. Kihúzom magam, megacélozom a tekintetemet:

- Elnézést kérek a hibás cikkért, igyekszem gyorsan javítani a hibáimon, még egyszer nem fordul elő, ígérem. Kérem, hogy amennyiben nem munkai dolgokról szeretne velem diskurálni, úgy ne hívasson be feleslegesen. Köszönöm a türelmét!-kerülöm ki gyorsan. Üresség kong bennem, ahogy kilépek a folyosóra. A remegésem nem csillapodik. Tudtam, hogy be fog hivatni, de fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmiről akar majd beszélni.

A billentyűket püfölöm egész nap, hogy megfelelő legyen a cikk, és hogy ne kelljen visszamennem az oroszlán barlangjába. Az ebédszünetet csendben töltöm el, hallgatom a többiek pusmogását. Alice, aki a bulvár ügyeken belül a sztárok párkapcsolatával foglalkozik, fojtott hangon pusmog:

- Láttátok?

- Micsodát?

-A kis szívtipró újabb hölgyikére vetette ki a hálóját.Bizony róla beszélek, Jonghyun-ról. Hihetetlen egy srác, nem gondoljátok? Karizmatikus egyéniség és azok a karok…Nem elfelejtendő.

 - Umm, Alice, miről beszélsz? Nem úgy volt, hogy Jonghyun szingli?-kérdezi a barátnőm, én egy szót sem merek szólni. Nagyon ajánlom, hogy egy másik Jonghyun-ról legyen szó.

- Igen, a SHINee-ból, de CNBlue Jonghyun akcióban van! Ezt hallgassátok, képi anyagom van róla, hogy egy lánnyal látták egy hotelben. Hát nem csalódás? Annyira reméltem, hogy interjúkészítés közben megtetszem neki-nem foglalkozok Alice utolsó megjegyzésével, helyette felállok és az asztalához vágtatok. Kinyitom a dossziét, amiben a mai anyagok vannak, hogy mehetnek-e az újságba. A képek nem hazudnak.. Az van ott, amit ígértek. Jonghyun megtette. Bizonyára megtette és ez nem egy félreértés. A képeket szorongatom, hátha az öklöm semmissé teheti nem csak a képeket, de a történteket is. Ez a vége.. Elkapja a karomat Alice, zavartan néz rám:

- Minden rendben van, Myunghee?-suttogja dermedten. A fejemet rázom, egyre csak rázom. A képek szemétként hullanak a földre. El akarom égetni őket, aztán a maradványokra tiporni, míg el nem tűnik az egész. Elrohanok. Az otthonunk helyett a stúdió felé veszem az irányt. Tudom, hogy felesleges, de meg kell próbálnom. A biztonsági őrök ki akarnának tenni, de felmutatom az újságírói kártyámat. Átjutok rajtuk, persze nem mintha a dühöm nem lenne elég ahhoz, hogy mindenkin átgázolva eljussak hozzá. Ha azt hiszi, hogy ilyen messzire mehet, akkor téved. A szemem előtt csalt meg mondhatni.

A tagok a stúdióban ülnek, egy demót hallgatnak újra. A hajam izzadtan tapad a fejbőrömre, és gőzöm sincs mit mondjak. Percekig csak lihegek, az ideg dolgozik bennem, a fiúk egy szót sem mernek szólni, de én azért kinyögöm a magamét:

-Hol van Jonghyun?

- Myunghee, mi a gond? Miért keresed Jong-ot?

- Hol… van?-teszem fel újra a kérdést lassan, a fogamat csikorgatva. A srácok nem válaszolnak nekem, Minhyuk megfogja a vállam, próbál egy szék felé terelni, de lerázom magamról a kezét, erőszakosabban, mint illene.

- Myunghee, mi történt? Miért viselkedsz így?

- Oh, nem tudjátok? VAGY TI IS BENNE VAGYTOK? NE JÁTSSZÁTOK MEG MAGATOKAT! Csak mondjátok meg!-a hangom elgyengül, sírós leszek pillanatokon belül. Szeretnék magabiztosnak látszani, de a könnyek utat találnak maguknak. Gyűlölöm, hogy előttük sírok miatta. Minhyuk egy zsebkendőt nyom a kezembe, szánalmasan érzem magam. El akarok tűnni, és elő sem jönni. Mielőtt egy szót szólnának, kiviharzom a szobából. Megállít egy személyzeti tag:

- Elnézést, kisasszony, de távoznia kell. Nem mászkálhat az épületben szabad akarata szerint.

-Ne haragudjon, de keresek egy személyt. Lee Jonghyun-t. Esetleg elvezetne hozzá? –türelmetlenkedek, de a személyzetis csak hidegen megrázza a fejét:

- Nem lehet,újra megkérem, távozzon, mielőtt hívom a biztonságiakat.

- Nem tudok, nem mehetek el. Válaszokra van szükségem-suttogom kétségbeesetten a nőnek, de a biztonságiakat hívja. Karon ragadnak, ami az utolsó csepp a pohárban. Más nők szabadon láthatják őt, engem pedig úgy vezetnek el, mint egy kutyát, engem, a barátnőjét.

- Eresszenek el! Most azonnal!-kiabálok rájuk, de rám se hederítenek. Aztán meglátom őt. Talpig fessben. Hozzá képest én egy senkinek nézek ki a kinyúlt kardigánomban. Észrevesz, a szemében zavarodottság és sajnálat. Utálom, amiért így néz rám. Ez csak bizonyíték. A valóság, hogy túllépett rajtam.

- Álljanak meg! Mit csinálnak?-állítja meg őket. Lehajtom a fejemet, nem akarok ránézni.

-A firkász időpont nélkül merészkedett be olyan helyekre, ahova nincs bejárása-tájékoztatja az egyik őr. Nem mondok semmit, nem ellenkezek, csak azt akarom, hogy a föld megnyíljon alattam.

- Engedjék el! Ismerem Kim riportert. Becsületes író, rendszeresen olvasom a rovatát. Én hívtam ide ma egy megbeszélésre. Sajnálom, hogy megvárakoztattam-tökéletes színjáték, most még ez is felidegesít. Úgy is tesz, mintha senki lennék. Komolyan képtelen arra, hogy kevésbé hivatalosan viselkedjen?

- Sajnálom, de egyébként is távozóban voltam, még rengeteg munkám van-köpöm a szavakat, cseppet sem akarok udvariaskodni vele. Lehunyja a szemét, és vesz egy mély levegőt, a biztonságiak ide-oda járatják a tekintetüket.  

- Nos, Kim riporter, mivel volt olyan szíves, hogy eljött idáig, úgy gondolom, egy 10 percet még áldozhat rám drága idejéből-még mindig mosolyog, legszívesebben megütném ezért. Egy igazi féreg, akit én a végéig szerettem őszintén és védtem.

A végén egy kisebb szobában kötünk ki ketten. Amint becsukja az ajtót, megcsókol, a csók keserédes. Hiányzott, de most egyszeriben undorodom tőle. Ellököm magamtól, zavartan pislog fel rám.

- El sem hiszed mennyire hiányoztál. Már napok óta itt ragadtam a munkával, és nélküled minden borzalmas volt-a hangja izgatott, a kezem ökölbe szorul. Aztán megütöm, nem egyszer. Többször. Ütögetem a mellkasát és kiabálok vele. A szavak nem jutnak el az agyamig, csak azt tudom, hogy minden fáj, amit velem tett, de közben az is fáj, hogy én juttattam minket ide a folyamatos vitáinkkal és így okom sincsen haragudni rá, hogy mást keresett helyettem. Csak.. Nem tudom elhinni, hogy lecserélt. Megragadja a csuklómat és maga felé fordít.

- Myunghee, miről beszélsz?-még teszi is az ártatlant, legalább vallaná be. Kitépem magam a szorításából, és a tenyerem az arcán csattan:

- GYŰLÖLLEK! –a szavak nehezen törnek fel a mellkasom mélyéről. Megmerevedik a tartása, a mosoly elveszett. Nem merem tovább nézni az arcát. Elmenekülök, ki minél messzebbre tőle.

Otthon aztán nincs megnyugvásom. Ez már nem otthon. Ez az ő helye. Nekem itt semmi keresnivalóm nincsen. Bepakolok a bőröndömbe, de nem tudom hová menjek. Nem hívtam fel anyut, azt mondaná, hogy Jonghyun-t félreérthettem, és egyfolytában a nyakamban lihegne, hogy fogjak végre egy rendes srácot.. Nem lenne gyomrom mindehhez most. Olyan valakire van szükségem, aki együtt érez velem, aki szeret...

Egy ilyen ember ugrik be... Lejjebb nem is süllyedhetnék, de tárcsázom a számát és végül a kanapéján kötök ki. Vissza az oroszlán barlangjába..

Jonghyun szemszöge:

-Gyűlöllek!- még mindig visszhangzik ez az egy szó, amit itt hagyott.. Helyre akartam hozni mindent.

Megcsókolni, átbeszélni a dolgokat. Ma este virágot akartam vinni a lánynak, akit szeretek. A lánynak, aki épp most mondta, hogy gyűlöl. A falnak döntöm a fejem, a szememet könnyek égetik.. Elrontottam..

Besétál az egyik menedzser, azonnal az arcomhoz kap:

-T e jó ég! Ezt az a riporter tette?

- Nem-suttogom, remegek a visszafojtott dühtől és sírástól. Aztán kitör belőlem:

-Ő NEM CSAK EGY RIPORTER! A NEVE KIM MYUNGHEE. A barátnőm. A BARÁTNŐM-a könnyek kiszöknek a szememből. Azt kívánom, bár itt lenne, hogy letörölje a könnyeket, mint régen. Ellöktem magamtól az egyetlen embert, aki színt vitt az életembe. Aki bátorított, támogatott az utamon.

- Jonghyun, ezt látnod kell-nem érdekel mi az. Semmi sem érdekel. Az se, ha összeomlik az, amit felépítettem, mert minden,ami az enyém, Myunghee érdeme..És mert nekem a legfontosabb ő, mert ő formált azzá, aki vagyok.

 - Jonghyun! Mit kerestél együtt Suzy-val? A barátnőd?-érdeklődik a menedzserünk. Nem tudok mit mondani. Suzy a baráti társaságomba tartozik, de egyértelmű, hogy mi ketten sosem tennénk semmit. Rálesek a mobilra. Képek.. Rólam, és róla.. Suzy dekoltázsa félreérthető, az ágyon ülünk. Ezek a képek akkor készültek, mikor gyakoroltunk, mert nem tudtam hogyan tegyem meg, amire készültem. Amit most már nem tudok megtenni... A legfontosabb kérdésre készültem már hónapok óta, a veszekedések előtt, de a veszekedés bélyeget nyomott a terveimre és nem mertem megtenni, amit olyan gondosan elterveztem.

- Ez hazugság!

 -A sajtó őrjöng, mindenki veled akar beszélni, hatalmas fogás volt ez! A főnök comeback-et ígért-mosolyog a menedzser, boldogan dörzsölgetve a kezét. Újabb kaszálási lehetőség, hogy pénzt hozzunk a cégnek.

- Mondd le!-mondom halkan. Undorodom attól, hogy a munka és a pénz miatt veszítettem el őt. Hogy nem adtam meg neki, amire annyira vágyott. A közös időre.

- Miről beszélsz, Jonghyun?

- Azt mondtam, hogy mondd le!-felelek hangosabban, a menedzser megráz a vállamnál fogva:

- Nem teheted ezt! Gondolj a csapatra!

-MONDD LE!-kiabálok vele, a fejemet a térdemre hajtva ülök a padlón. Nem kelek fel, még akkor se, mikor a srácok bejönnek, majd kis idő múlva kimennek. Nem tudnak velem mit kezdeni. A padlón alszok éjfélig. Nem akarok hazamenni, nem tudom mi vár rám. Nem akarom látni az összezúzott szobát, a félbevágott képeket, az üres ágyat.. Egyedül hajtok haza, egyfolytában az anyós ülésre nézek, nincs mellettem, de látom az alakját, ahogy fészkelődik az ülésen.

Az ajtó zárva van. Nincs itthon. Kinyitom az ajtót, a legrosszabbra számítok, de ahogy belépek csak a rend és a csend fogad. Ez rosszabb, mintha szétzúzott volna mindent. Nem hagyott semmi nyomot maga után, alapos munkát végzett.

Leiszom magam.. Bor, vodka, whisky, mindegy csak erős legyen és feledtessen. A hálóba botladozom, ráülök valamire az ágyon, kiveszem. Az album. Kinyitom. Kiveszem az első képet. A hátuljára az első benyomásunkat írtuk a másikról és az egymásnak tett ígéreteinket.

„Örökké boldoggá teszlek, és sosem hagylak el!”

- Mindkét dologban hazudtál, Myunghee. Mindkettőben. Most nem vagyok boldog-teszem félre a képet.

A másik az első évfordulónkon készült, szélesen mosolygok, átkarolom a derekát.

A harmadik kép a az első karácsonyunk. Fagyöngy alatt csókolózunk. Az egyik barátnője készítette a képet. Karácsonykor mindig a kandallón áll ez a kép.

Egy másik egy lagzin készült, pózolunk mindketten. Családi karácsonyok, haverokkal buliban.

A kedvenc képemet keresem. Amikor elkapta a csokrot az esküvőn, és aztán boldogan ugrott a nyakamba. A kép nincs a helyén. Sehol sincs. Elvitte. Engem pedig itt hagyott a többi emlékkel, ami fojtogat. Nem bírok elaludni, őt látom egyfolytában. Tárcsázom a számot. Kinyomja, újra tárcsázom. 10x hívom újra, nem veszi fel. Nem akar velem lenni… Ő könnyedén elfelejtett? Találni fog egy másik srácot? Aki jobban megbecsüli, mint én?

1 héttel később:

- Jonghyun, enned kell és szabadulj meg ettől a borzalmas borostától, iszonyatos!-szól rám a menedzserünk harmadjára immár. Nem válaszolok. Unottan kopogok az ujjaimmal a lábamon. Vajon most mit csinálhat? A száma még mindig megvan, de akárhányszor az ujjam a hívás ikon felett időzik, végül a kezem a soju üvegeken köt ki. Addig bontogatok, míg már a számát sem látom és az ikont sem.

- Mikor lesz vége a mai programnak? Még dolgom van-hazudom könnyedén, valójában csak egy dolgom van: felejteni a hűtőben várakozó italokkal.

- Forgatni mentek a fiúkkal és aztán vége mára! Na, kapd össze magad és indulás. Nem érünk rá egész nap- minél hamarabb végzek, annál előbb szabadulok az emlékétől.

A forgatás unalmas, próbálok életet vinni a jeleneteimbe, de a mosolyom nem őszinte, elkeseredetten nézhetek ki. Megállok pihenni, a szemem sarkából kiszúrok egy ismerős asszonyt, Myunghee anyukáját. Odaszaladok hozzá:

- Jó napot!

- Jonghyun, fel sem ismertelek ezzel a stílussal. Comeback lesz?-kacsint rám cinkos mosolyt megeresztve. Nem haragszik rám? Mi történt? Myunghee megenyhült talán?

- Dolgozunk rajta… Hogy van Myunghee?-kérdezek rá óvatosan. Az anyukája összeráncolt homlokkal néz vissza rám. Nem válaszol, csak merően bámul. Beteg lenne? Újra felteszem a kérdést.

- Myunghee? Miért kérdezed? Együtt laktok-motyogja zavartan. Elmesélem neki mi történt legutóbb. A szája elé kapja a kezét. Remek. Myunghee felszívódott, nem ment haza.

- Jonghyun, Myunghee nem jött haza, azt se mondta, hogy összevesztetek. Úgy tudtam veled van-motyogja az anyukája zavartan, miután felocsúdik. Mint kiderül az anyukája egy hete nem látta, éppen, mint én. Rosszat sejtek. Nem szokta ezt csinálni. Faképnél hagyom a forgatást, hogy bemenjek a munkahelyére. Hangosak a sajtósok, ahogy felbukkanok, odamegyek az egyik irodai munkáshoz és megkérem, hogy vezessen Myunghee-hez. Egy emeletet felsétálunk, majd megáll egy ajtó előtt.

-A főnök irodája. Felhívatta Myunghee-t, megvárhatod itt, ha gondolod-válaszol a lány lelkesen, megköszönöm neki a segítségét. Egy pár percig várok, aztán éles sikoly hallatszódik. Berontok. A benti képet meg sem próbálom megszokni, azonnal nekirontok a főnökének, megütöm egyszer-kétszer, harmadjára. Az orra vérezni kezd, de a képembe nevet, amikor felismer.

- Hát, mégis találkozunk élőben is, te féreg-köpi a szavakat felém. Nem válaszolok a megjegyzésére, helyette megrángatom:

- Bocsánatot kérhetsz, vagy feljelenthetlek erőszaktevésért? Melyik az optimális?-kérdezem idegesen. Nem válaszol. én pedig nem eresztem. Myunghee-ra nézek, remegve ül a padlón. A felsőjének pántja ernyedten lóg, a haja megbomlott.  Letérdelek elé lassan:

- Myunghee… Figyelj rám! Minden rendben lesz, fogd meg a kezem, kiviszlek innen-suttogok lassan, ő egyre csak remeg, az egész testében. Aztán az ujjai belesimulnak a tenyerembe. Felhúzom a földről. Kisegítem az ajtón. Nem tud mit mondani, még nem áll rá készen. Leültetem a folyosói padra, előveszem a vizemet, és a kezébe nyomom. Lassan engedelmesen kortyolgat, aztán sírva fakad. A karomba kapom.

- Jól van, minden rendben van. Ssshh, nyugalom!-simogatom a hátát lassan. A hajába túrok, hogy bírtam egy hétig nélkülözni ezt? A vállamba fúrja a fejét, igyekszik minél kisebbre összehúzni magát. Nem szólok egy szót sem, csak szorongatom a karomban. Emberek jönnek fel-le, mind megbámulnak. Képeket készítenek, kattan a vaku többször is.

- Meg fognak látni velem.. A barátnőd mérges lesz-suttogja szipogva. Eltolom magamtól egy kicsit:

- Te vagy az! Senki más, csak te!- csókolom meg éhesen. Elégedetten mordulok fel, ahogy a kezem bejárja a testének vonalát, és ahogy az ajkát ízlelgetem. Még mindig vanília íze van. Nem tudok betelni vele. Csodálatos, az egész lénye.

- Menjünk haza, kérlek! Gyere velem a munkába, be akarlak mutatni mindenkinek, nem csak a fiúknak. Szét fognak szedni, de azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy az enyém, csakis az enyém vagy-símitok el egy rakoncátlan tincset. Nem válaszol, gondolkodik.

- Elrontottam…-kezdi, de elcsitítom, mielőtt még 2 órás beszédbe kezdene.

- Nem érdekel mit rontottál el, megoldjuk együtt. Én is elrontottam rengeteg mindent, de szeretném újra kezdeni, ezúttal kicsit átfontoltabban. Szeretnék veled lenni. Myunghee, nélküled semmi sem ugyanaz. Még a próbák és a koncertek sem. Te teszel engem azzá, aki vagyok. Nélküled nem ugyanaz. Kérlek, gyere haza hozzám-a válaszra várva kapaszkodom belé, míg ő gondolkodik, aztán lehajol és megcsókol:

- Hazajössz ma?-kérdezi óvatosan. Elmosolyodom, letörlök egy könnycseppet az arcáról.

 - Te. Én. Ágy. Ma. Most?-kérdezem lelkesen, halványan bólint, én pedig megcsókolom újra. Itt az ideje, hogy csak ketten legyünk. Hogy ne furakodjon be közénk semmi és senki. Készen állok a változásra, ha mellettem lesz, hogy átsegítsük egymást a nehéz időszakokon.

6 hónappal később:

A dolgok megváltoztak. Myunghee kilépett a munkahelyéről, jelenleg egy másik újságírói csapat tagja, de a barátaival tartja a kapcsolatot az előző helyről. Én megtanultam, hogy Myunghee-t a barátnőmként bemutatni nem is volt olyan borzalmas, mint elsőre gondoltam. Igen, jó néhányan írnak negatív kommenteket, de vannak pozitív visszajelzések is, Myunghee jobban viseli, mint vártam.

A mai nap különleges. Meghívtam a barátainkat, a szüleinket, mindenkit, akinek itt a helye. Myunghee-nek hagytam egy kártyát otthon, bármelyik percben betoppanhat. Feszülten várom, bármi is történjék, ha nem áll készen rá, akkor várunk. Tudok várni rá.

Leparkol a kocsi. Myunghee zavartan lép be az ajtón. A kártyát a kezében szorongatva lépked, majd megáll, mikor észrevesz:

- Jonghyun, mégis miért jöttünk ide? Vacsorával összekötött interjú lesz megint?-a szemét forgatja, előrelépek, megfogom a kezét és elkezdem húzni magam után.

A többiek bent várnak minket, ahogy belépünk, lufik emelkednek fel. Myunghee érdeklődve fordítja felém a fejét, majd elindul, hogy mindenkit megöleljen. Míg ő mindenkit üdvözöl, én felkapaszkodok a pódiumra, amit felállítottak nekem:

- Egy kis figyelmet kérnék! Azért gyűltünk itt ma össze, mert nagyon fontos lenne, hogy elmondjak valamit. Myunghee, szeretlek! Már 3 éve, 2 hónapja és 16 napja. A barátaink és a családunk segítségét kértem, hogy meglephesselek. A lányok készültek és segítettek nekem kiválasztani a ruhát, bent átöltözhetsz, míg én előkészítem a terepet-magyarázkodom, majd megvárom, míg elvezetek. Előveszem a gitárt a tokjából, leülök a kihelyezett székre, majd kinyílik az ajtó és belibeg rajta. A szívem megdobban, ahogy közeledik felém, nyelek egy nagyot:

- Gyönyörű vagy!-esek ki a szerepemből egy percre, majd felhívom magam mellé.

- A dalunkkal készültem és szeretném, ha segítenél elénekelni. Ígérem, utána mindent elmagyarázok!-kacsintok rá. Mosolyogva megáll mellettem és elkezdünk énekelni. 

Türelmetlen vagyok, alig várom, hogy elmondjam mi történik körülötte, és még lelkesebben várom, hogy felfedezzem az alakjára omló anyagot.

A dal végénél a szemébe nézek. 2 könnycsepp kúszik le élettel teli arcán. Magamhoz húzom és megcsókolom a nyakán, nevetve karolja át a nyakamat. Ha most nem lennének itt…

- Lee Jonghyun! Koncentrálj!-suttogom.

- Elvonom a figyelmed?-nevet fel csilingelőn. Ha valaki..

-Csak egy-két kósza gondolatom támadt, de azokról majd később-nyalom meg a számat vágyakozón. Kicsit meglök kacagva, és mire kinyújtom a kezemet, hogy visszahúzzam, már messze jár. Uralkodnom kell magamon és végigcsinálnom az egészet. Megköszörülöm a torkomat:

- Tehát, ma azért vagyunk itt, mert el kell mondanom valamit. Illetve meg kell fogadnom valamit. Fogadom, hogy őrülten szeretlek. Akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szól. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz. Fogadom: segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elegendő türelmem. Hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok veled, amikor nem. Hogy a szíved melegében élek, és az lesz az otthonom-egész végig őt nézem, míg beszélek. A szeme csillog a könnyektől, a tekintetében tükröződöm. Felállok, leteszem a gitárt, a másik szerelmemet és lesétálok az elsőhöz. Megfogom a kezét, és fél térdre ereszkedem:

- Kim Myunghee, lennél a feleségem?-húzom elő a gyűrűt. A kezét a szája elé kapja, lehajol és gyengéden megcsókol.

- Ez egy igen?-nevetek fel.

-A legnagyobb igeeen! IGEEEEEEN!-húz magához szorosan. Majd elenged, miután kifulladtunk mindketten.

- Jonghyun.. Tudnod kell, hogy rettenetesen féltem és nem tudtam hogyan mondjam meg, de most, hogy itt vagyunk és mindenki itt van..Tudnod kell valamit!-kapkodja a levegőt és hadar, megszorítom a kezét, hogy a szemembe nézzen:

- Bármi is legyen az, megbirkózunk vele! Mi történt?-suttogom.

- Kitöltöttem egy tesztet, és ma rosszul lettem, így elmentem orvoshoz. Terhes vagyok!-böki ki. Amint eljut a tudatomig a szó, felkapom és megpörgetem:

- ÚRISTEEEN! Annyira boldog vagyok! Ez csodálatos! Srácok, apa leszek!-kiabálok megállás nélkül, a boldogságtól majd kipukkadok. Terhes.. Lesz egy babánk!

- A legcsodásabb apa leszel, meglátod, mikor hárman leszünk!-borzolja össze a hajamat.

- Hárman? Négyen, vagy talán öten. Ikreket szeretnék-jelentem ki vigyorogva, ő pedig válaszul szemét forgatja..